2015. augusztus 30., vasárnap

Díjak

Sziasztok!
Még mindig nem új résszel jöttem, amiért a bocsánatotokért esedezem, de a mostanit próbálom hosszabbra írni, mert nagyon szeretném, hogy fenn tartsam az érdeklődéseteket.

Nos, az előző bejegyzésemben is egy díjról írtam, amit kaptam, de azóta megkaptam a 2. és 3. díjat is.

A második díjam ismét a Dorothy Blog Award, amit nagyon szépen köszönök Lauren-nek.
Mivel ezt a díjat már megkaptam egyszer, ezért nem szeretném újra kitölteni a hozzá tartozó dolgokat. Remélem, nem baj. 





A harmadik díjam a Liebster Award, amit nagyon szépen köszönök Little Missy-nek.

Szabályok:
1. Írd le, hogy kitől kaptad.
2. Írj magadról 10 dolgot.
3. Válaszolj 10 kérdésre.
4. Tegyél fel 10 kérdést.
5. Küld tovább 10 embernek.


10 dolog magamról:
1. Nagyon hamar képes vagyok kiismerni az embereket.
2. Nem igazán vannak gátlásaim, hamar megnyílok mások előtt és nincs nálam tabu téma.
3. Heterokrómiás szemeket szeretnék.
4. Vonzanak a tetoválások, piercinget, fültágítók.
5. Zavarban vagyok, mikor telefonon kell beszélnem valakivel.
6. És közönség előtt sem szeretek beszélni.
7. Trombocitopéniám van. 
8. Minden embert meg szoktam bámulni. Tudom, hogy illetlenség, de sokszor képtelen vagyok abbahagyni.
9. Imádom a göndör és a hullámos hajat. Legszívesebben folyton olyanban turkálnék.
10. Több, mint 2 éve élek kapcsolatban a barátommal. Sajnos távkapcsolat, ő 2500km-re lakik tőlem.


Válasz a kérdésekre:
1. Mióta blogolsz?
Ezen kívül van még egy blogom, amit júniusban kezdtem el.
2-3 éve írtam egy One Direction fanfiction-t, de csak néhány részig jutottam el benne, majd abbahagytam.

2. Van valami elképzelésed a jövőddel kapcsolatban?
Igen, sőt teljesen elterveztem a jövőmet. Idén kezdem a 11. osztályt, ami azt jelenti, hogy már csak 2 évem van hátra az iskolából. Érettségi után szeretnék az Egyesült Királyságban élni, hogy összeköltözhessünk barátommal és végre elkezdhessük a közös életünket. (Jelenleg) Stewardess szeretnék lenni, szóval szeretném elvégezni az ehhez szükséges képzés(eke)t, mellette pedig dolgozni valamit. Amint lehetséges és meg lesz rá a pénzünk szeretném, ha összeházasodnánk és 25 éves korom előtt megszülném az első gyermekemet.

3. Szoktad más blogját olvasni?
Nagyon kevés olyan történet van, ami elnyeri a tetszésemet, ezért csak ritkán. Jelenleg 1 blogot olvasok.

4. Mi a kedvenc filmed?
Nagyon szeretem a filmeket, főleg a vígjátékokat. Ennek ellenére a Lucy-t mondanám a kedvencemnek.

5. Mit csinálsz a szabadidőd nagy részében?
Ez változó. Szeretek barátommal és a haverjaimmal "gangelni". Sajnos ez nem mindig megvalósítható, ezért időm nagy részében punnyadok (szociális élet lvl végtelen).

6. Van félelmed valami iránt?
Fájdalom, sötét, magasság (pl. egy fáról vagy olyan helyről, ahol tudom, hogy semmi nem véd meg attól, hogy leessek), szellemek.

7. Filmek vagy könyvek?
Filmek.

8. Mi az álmod?
Hogy felnőtt fejjel gondtalan életem lehessen és mikor a halálos ágyamon visszagondolok, úgy érezzem, mindent megtettem, amit szerettem volna.

9. Van kedvenc együttesed/előadód?
One Direction, Bring Me The Horizon, Asking Alexandria, A Day To Remember.
És még rengeteg. Nem tudnék választani.

10. Van valamilyen furcsa szokásod?
Mindent megszagolok, mielőtt megeszem/megiszom. 


Kérdések:
1. Milyen műfajú zenéket szeretsz?
2. Mi az, amiért képes vagy elítélni másokat?
3. Van valami függőséged?
4. Ha nem lenne következménye, mi az, amit megcsinálnál?
5. Voltál már igazán szerelmes?
6. Ha egy kalózhajóra kerülnél, mivel töltenéd az idődet, mi lenne a feladatköröd?
7. Mi a legnagyobb gyengeséged?
8. És a legnagyobb erősséged?
9. Valami ciki, de vicces történet, ami veled történt?
10. Mikor érzed úgy, hogy igazán élsz?


Akiknek tovább küldöm:
Silence in the Dark
Don't look back, live your life
A lámia
Change Your Life
Gotta Get Out
Örök Második
Want to want me
Fairy Blog Design
Land Of Loyal Life
Last shot

2015. augusztus 26., szerda

Az első díjam

Sziasztok!

(Sajnos) még nem új résszel jöttem, de hamarosan az is megérkezik - legalábbis igyekszem.
Azért írom most ezt a bejegyzést, mert megkaptam az első díjat a blogomra.
Komolyan hihetetlen, hogy ezt mind egy prológus és egy rész után.
Nagyon szépen köszönöm a díjat Lena White-nak.


Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad.
2. Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad. 
3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról. 
4. Írj 12 dolgot a saját blogodról. 
5. Válaszolj a 12 kérdésre.
6. Tegyél fel 12 kérdést a saját blogoddal kapcsolatban. 
7. Kommentelj annak a blogján egy fejezethez, akitől kaptad, hiszen mindenkinek a visszajelzés. Ez lehet kritika, véleményezés, a lényeg, hogy építő jellegű legyen. 
8. Cseréljetek linket. 
9. Küldd tovább 12 embernek a díjat.
10. Tedd ki a "plecsnit" jól látható helyre úgy, hogy az én blogomra vezessen.

12 dolog Lena blogjáról:
1. A történet egy beteg, 15 éves lányról szól.
2. Egyes szám első személyben íródik.
3. A főszereplő lány neve Blair Waldor, a karakter pedig Leighton Meester
4. Ezek ellenére, ez mégsem Gossip Girl fanfiction
5. Egyszerű, néha szleng nyelvezet jellemzi az írást.
6. Szerelmi szál van benne.
7. A történet kitalált.
8. Az író magáról mintázta a főszereplőt.
9. A történetben váratlan események lesznek.
10. Nem előre megírt blog.
11. Jelenleg kevés résszel (7) rendelkezik a blog.
12. Nagy hangsúly van a főszereplő érzésein.

12 dolog a saját blogomról:
1. A blog eredetileg egy könyvnek indult, amit a szüleimnek címeztem volna.
2. A történetet egy unalmas matekórán találtam ki.
3. A blog eredeti címe Secret Life with Harmful Fetishes lett volna, de túl hosszúnak találtam, ezért lett simán Harmful Fetishes.
4. Ám, ha könyvnek íródott volna, a "Mi lenne, ha..." címet kapta volna.
5. Jasmin apukájának a neve Charles, ami az angol megfelelője az én apukám nevének (Károly), anyukája neve pedig Mary, ami az anyukám nevének (Mária) az angol megfelelője.
6. Még nem találtam ki a teljes sztorit, csak a fő részeket belőle.
7. Úgy tervezem, szerelmi szál is lesz a történetben.
8. A történet helyszíne az USA. 
9. A barátom a blog "bétája". Mindig neki küldöm el elsőként a megírt részeket, tőle kérek tanácsot, ha megakadnék.
10. Jasmin és Aaron karaktere egyáltalán nem híres személyek. Két német fiatal, akik valójában egy párt alkotnak, az Instagram-on találtam rájuk.
11. Sok fordulópontot tervezek a későbbiekben.
12. A történetben Jasmin gondolatai, érzései kerülnek előtérbe.


Az én kérdéseim:
Mivel még nagyon az elején tart a történetem, így nem tudtam 12 kérdést feltenni a bloggal kapcsolatban.


1. Mi volt az első benyomásod, mikor a blogomra tévedtél?
2. Ez meg változott, miután beleolvastál a történetbe? Ha igen, miben?
3. Mi az, ami tetszik az írásomban?
4. És min változtatnál?
5. Mi a véleményed a fogalmazásomról?
6. Hogyan jellemeznéd röviden a blogomat?
7. Mi a véleményed Jasminról?
8. Kíváncsi vagy a folytatásra?
9. Megfelelő hosszúságúnak találod a részeket?

Akiknek tovább küldöm a díjat:

2015. augusztus 20., csütörtök

1. Fejezet - Lélekdarab

Sziasztok!
Nos, meghoztam az első részt - ami valljuk be, elég rövidke lett, de remélem ezért nem haragudtok meg nagyon. Mindenkinek szeretnék kellemes olvasást kívánni, és ha tetszett, ha nem jelezzétek kommentben, chatben, esetleg a kis pipákkal a bejegyzés alatt. 

××, Donetty




A tömegben álltam. Tetőtől talpig feketében, ahogyan azt ilyenkor illik - bár nem kellett nagyon a gardróbom mélyére nyúlni, a ruháim nagy része ezt a színt képviseli - mégis úgy éreztem, ma nem akarom magamra ölteni ezeket a darabokat.
A szél enyhén fújdogált, az eső is csöpögni kezdett. Mintha a természet át vette volna a gyászoló tömeg hangulatát, ő is elejtett jó pár könnycseppet. 
A pap folyamatosan a már jól betanult szövegét prédikálta. Nem igazán figyeltem arra, amit mondott, ebben az állapotban nehezen voltak érthetőek a szavai számomra. 
Folyamatosan a földet bámultam, ahogyan az esőcseppek leesnek a poros talajra, majd pillanatok alatt eltűnnek. Az élet is ilyen. Megszületünk, de sajnos nem tőlünk függ, hogy még mennyi ideig tartózkodhatunk az élők között, így van, akinek ideje sincs élvezni az életet.
Felpillantottam, mikor a pap felszólította az embereket, hogy most vehetnek végső búcsút szerettüktől. Először a szülők, majd a testvérek, azután a feleség és a gyermek, majd a többiek. Mikor a gödör szájához léptem és elengedtem a fehér rózsát, úgy éreztem vele együtt zuhan a lelkem is.
A helyemre visszaállva sorban jöttek rokonok és ismeretlenek, hogy ki nyilvánítsák részvétüket. Mindegyik zokogott. Egytől - egyig. Eközben én egyetlen könnycseppet sem tudtam hullatni az elmúlt napokban.
A szertartás alatt és a kocsiban is azon tűnődtem, miért pont ő? Miért mindig a jó emberek mennek el elsőként? Még olyan fiatal volt, alig volt negyven éves. Nem láthatta ahogy felnövök, soha nem lehettek unokái...
Amint hazaértünk egyből a szobámba mentem. Felszaladtam a lépcsőn, kitártam a szobám ajtaját, majd miután bementem, becsaptam magam után. Szinte ráestem az ágyra és aminek eddig nyoma sem volt, az a sok sírás mind előtört belőlem. 
Nem tudom mennyi ideig feküdhettem ott zokogva. Egy órát? Talán kettőt? Fogalmam sincs. Csak akkor eszméltem fel, mikor a kispárnámat teljesen átáztatták a szememből kiáramló sós cseppek. 
A hátamra fordultam, miközben szipogva megtöröltem a szemem és a plafont bámulva kezdtem el emlékek után kutatni az elmémben. Megpróbáltam minden egyes kis pillanatot felidézni, amit édesapámmal töltöttem. Voltak pozitív és negatív élmények is vele kapcsolatban. Úgy éreztem, minden rossz dolgot, minden egyes rossz szót megbántam, amit valaha is mondtam neki. De nem tudtam tőle bocsánatot kérni. Most már mindegy volt.
Nem bírtam tovább. Felültem az ágyon, majd az éjjeliszekrényemhez mentem. Letérdeltem elé és kinyitottam a legalsó fiókot. Hevesen kezdtem el a sok kacat között keresgélni. Végül a sok papír, ceruza és néhány fénykép között megtaláltam, amit kerestem. Bementem a szobámból nyíló fürdőbe és gondosan bezártam magam mögött az ajtót. Belenéztem a tükörbe. Legszívesebben pofon vágtam volna magam azért, amit éppen készültem megtenni. Felhúztam a pulóverem ujját és a pengével óvatosan végigkarcoltam az alkaromon lévő bőrt. Néztem, ahogyan az első - élénk piros - vércseppek előbukkantak a bőröm alól. Ezen felbuzdulva újabb vágásokat ejtettem a kezemen. Nem tudtam magam kontrollálni, csak újra megkarcoltam a karomat. Már vagy tíz-húsz vágás lehetett a kezemen, mikor abbahagytam. Csak lerogytam a földre és megkönnyebbült pillantásokkal néztem a saját magam által okozott apró sérüléseket. 
Úgy éreztem, hogy a véremmel együtt a szomorúság is szép lassan elhagyja a testem.

Kicsit elbóbiskoltam, csak arra keltem fel, hogy édesanyám a nevemet kiáltja. Miután kihalásztam a szemem sarkában lévő apró csipadarabokat, a mosdókagyló elé álltam és megengedtem a langyos vizet. A kezemet alátartva felszisszentem - a víz csípte a friss vágásokat. Óvatosan megtöröltem egy törölközővel és a pulcsim ujját lehúzva elindultam a földszintre.

A konyhába érve megpillantottam anyát, ahogyan az asztalt támassza, a sminkje elkenődött a sírástól és éppen egy égő cigarettát tartott a kezében.
- Egyél valamit. Rád fér. - mondta a már sokszor elhangzott mondatot.
Az asztalhoz sétáltam. Pár pillanatig hezitáltam, majd megfogtam a cigarettás dobozt és a szerencseszálat kihalászva a számba tettem azt, majd meggyújtottam. 
- Most csak erre van szükségem - mondtam és kifújtam a cigifüstöt.
Anya másodpercekig bámult. Máskor már biztosan lekevert volna egy istenes pofont, de most csak elfordulva kibámult az ablakon. 
Láttam, ahogyan a könnycseppek versenyeztek az arcán, ki ér előbb az álláig, ahol szépen lepotyogtak az asztalra. Talán meg kellene, hogy hatódva legyek? Esélytelen. - gondoltam magamban, majd a csikket a hamutartóba nyomva ismét az emelet felé tartottam.

Napokig ki sem mozdultam onnan, csak ha mosdóba vagy innivalóért, néha ételért mentem. Minden kapcsolatot próbáltam megszüntetni a külvilággal. Egyetlen közösségi oldalra sem mentem fel, a youtube volt az egyetlen, amiért bekapcsoltam a gépemet. Egy telefonhívást sem fogadtam a barátaimtól, édesanyám is csak a zárt ajtón át hallhatta a hangomat - pontosabban a bömbölő zene és néhol a zokogás hangját. 


2015. augusztus 13., csütörtök

Bevezető





Éppen a világ legunalmasabb történelem óráján ültem és szorgosan jegyzeteltem, amit a tanárnő maratoni gyorsasággal diktált, mikor a zsebemben elkezdett rezegni a telefonom. Óvatosan előhalásztam a készüléket és megnéztem, hogy ki hív. Anyu. Érdekes. Azt hittem, hogy dolgozik. Különben sem hív soha, mikor tudja, hogy iskolában vagyok. 
- Elnézést, Ms. Harper! - nyújtottam fel a kezem - Azt hiszem, hogy ezt a telefont muszáj fel vennem. Édesanyám hív.
A tanárnő nem szólt semmit, csak legyintett egyet az ajtó felé, hogy mehetek. Több sem kellett, egyből kimenekültem a teremből, hiszen ez volt az az óra, amit a legjobban utáltam. Alig értem ki az ajtón, máris fogadtam a hívást.
- Szia, anyu. - szóltam bele a telefonba kíváncsi hangon, de amint meghallottam a vonal túlsó végén a zokogást, egyből aggódóvá vált a hangom. - Mi az anyu, miért sírsz? - semmi válasz . - Haló! Anyu! Mi történt?
Bele telt legalább fél percbe, mire ki tudott nyögni egy értelmes mondatot. Nem értettem teljesen, mit mondott, de annyit le tudtam szűrni, hogy apával történt valami és éppen a kórházba tartanak.
Hirtelen nem is tudtam, mit reagáljak. Megszakítottam a hívást és berontottam a terembe. Odasiettem a padomhoz és felkaptam a cuccomat. Mindenki érdeklődve figyelt, a tanárnő pedig sopánkodva kántált valamit, amire nem is figyeltem igazán. A termet elhagyva becsaptam magam mögött az ajtót és elkezdtem rohanni. Végig a folyosón, ki az épületből, le a lépcsőn. Szerencsére könnyen sikerült taxit fognom, hiszen az iskola előtti parkolóban ilyenkor mindig áll legalább egy. Gyorsan beültem a kocsiba és a pénztárcám után kutatva csak annyit mondtam a sofőrnek, hogy minél hamarabb a kórházba kell jutnom.
Mikor odaértünk csak odanyomtam az úrnak annyi pénzt, ami hirtelen a kezembe akadt. Nem érdekelt. 
A recepcióra érve lihegve támasztottam a pultot. 
- Charles Adams. Hol találom Charles Adams-t? Ő az apám... - próbáltam kinyögni pár levegővételnyi megszakítással.
Meg sem vártam a hölgy válaszát, ugyanis láttam, ahogyan a mentősök éppen egy hordágyon tolnak valakit. Mellettük megláttam anyut. És a hordágyon... Aput.
Több sem kellett, egyből utánuk szaladtam. Anyu nem szólt semmit, csak rémülten , könnyes szemekkel nézett rám, amitől én is kétségbe estem. 
- Sajnálom, de önök nem jöhetnek tovább. A saját érdekükben. - mondta egy felbukkanó orvos, a kezével nyomatékosítva a mondandóját. 
Anyu hirtelen a nyakamba borult, és keserves zokogásban tört ki. Nekem nem ment. Fel sem fogtam igazán, mi történik.
A kórteremként funkcionáló, függönnyel ellátott részről hangok szűrődtek ki, amire mind a ketten felkaptuk a fejünket. Különböző gépek zaja és az orvosok, ahogyan egymás szavába vágnak. - Mindenki menjen hátrébb! - emelte fel a hangját a doktor, aki az előbb kitessékelt bennünket. Ezután egy tompa, ütés szerű hang hallatszott. Ezt a jelenetet hallottuk párszor.
Egyszer csak egy hosszú, sípoló hangot hallottam. Nem. Ez nem lehet. Egyszerűen nem akartam elhinni. A függöny felé kaptam, amin éppen az orvos lépett ki. Fellöktem, ahogyan próbáltam utat törni magamnak, hogy rá láthassak az ágyra. Ahogyan megpillantottam, a szememből fékezhetetlenül kezdtek el hullni a könnyek, torkomból egy enyhe sikolyt hallattam. Ott feküdt. Gépekre kötve, amik nem mutattak élet jelet. Többé már nem...